Gondolatok a magyar népi díszítőművészetről
Kőrösi Csoma Sándor
„Üzent utánam az ősi világ , vérembe csapta áramait, az utat én akartam, mert engem akart az út.”
Mind a nomád, mind a letelepedett városi, falusi kultúrákban a szakrális- és a használati tárgyakat emberemlékezet óta díszítik. Valójában a használati tárgyakra is szakrális jeleket róttak, festettek, melyek mágikus feladata az Isten jelenlétének biztosítása. Ez még a XIX. században is így volt, akár a népi használati tárgyakat, akár a házak berendezési tematikáját, tájolását nézzük. Ez őshagyomány. Minden tárgyon ott volt a hitvallás: egy-egy motívum, mely transzcendens minőséggel köti össze használóját.
Ugyanez a helyzet a magyar díszítőművészetben is.
Huszka József a magyar etnográfus erről így ír: „Vallási jelentése volt minden egyes magyar ősi ornamentikumnak, miért is a magyar ornamentika minden egyes motívuma szimbolikus dísz. Jelképezte pedig a teremtő és fenntartó isteni erőnek egyes megnyilvánulásait.”
A bútorfestés szintén ezen az őshagyományon alapszik. Ilyen az ácsolt láda (pl. a szuszék), amelyet róttak, de festették is. Ezek általában keményfából készültek, a méretük változatos, a fedelük nyeregtetőre emlékeztet. A ládák másik típusa a lapos fedelű láda, amelyet ülőalkalmatosságként is használtak, általában puhafából készült. Ezeket inkább csak festették. Ez a ládatípus a mai napig is használatos a kirgiz, mongol és a kazah jurtákban.
Miben különbözik a magyar népi díszítőművészet a nyugati népek díszítőművészetétől?
Nyugat népeinek díszítőművészetére a skatulyás rendezettség, másolás, sokszorosítás a jellemző, addig a magyar változatos, formabontó, egyedi, de ugyanígy a Kelet népeinek elvont díszítményei ismétlődését elhagyva, saját, csak arra az egy mesterre jellemző ritmusban és változatban jeleníti meg
A magyar népi díszítőművészetre jellemző, hogy a díszítés folyamatában csak annyit szerkeszt, amennyi feltétlenül szükséges a díszítendő felület nagysága, minősége és célja szempontjából, egyebekben teljesen költői, ihletett, formákban és színekben gazdag.
Rendkívül változatos, mindig a mester éppen megszült mondanivalóját mutatja, természetesen betartva az adott stílus alapvető követelményeit.
Minden mesternek saját stílusa van, ami nem jelenti azt, hogy a saját stílusán belül másolna, inkább a jól bevált és kiérlelt formákat és színeket változatosan alkalmazza. Ezért teljesen idegen a másolás a magyar népi díszítőművészettől. Ha vett is át mintát más népektől, azt saját ízlésére és tudatára formálta. A természetet értő és érző módon jeleníti meg virágait. Így az életfácskák magból, földből, esetleg más virágokból indulnak útnak, és ha alkalmaz cserép vagy kehelyformát, azt is úgy, hogy részévé teszi ennek a szerves fejlődésnek.
Ha ránézünk egy festett ládára, bútorra azt érezzük, hogy ezek a virágok élnek, kapcsolatot teremtenek velünk, felemelnek egy magasabb életminőségbe.
Egy ilyen szobába belépni olyan mintha illatos mezőre érnénk, az Isten egyik legszebb teremtményéhez, és olyan felemelő, mintha belépnénk egy templomba.